Én kissé féltem tegnap, de ismét csak megerősödtem abban, hogy bátor vagyok, és uralkodni tudok magamon. Valahogy megint átértékelődött bennem ez a félelem dolog. Néha úgy eluralkodik rajtam, hogy észre sem veszem, pedig csak veszíteni lehet vele. Közhelyes, de igaz, hogy csak mi vagyunk a magunk korlátai. Mi állítunk határokat, mi toporgunk állóvízben, mi nem engedjük szabadjára a képzeletünket. Tíz körömmel ragaszkodunk sokszor olyan dolgokhoz, amikben már rég nem leljük örömünket, de még így is biztonságot adnak. Félig nem is a mi hibánk, mindez inkább a társadalmi berendezkedés, a demokrácia, a diktatúra, mindegy hogyan nevezzük. Sokkal globálisabb dolog, hiba csúszott a rendszerbe, amikor kialakultak a közösségek, a hatalom.
Mindig lesznek kiemelkedőbb emberek, akik tehetségesek, akik valamilyen adottsággal születnek, és meg van bennük a plussz, amivel vezetni tudnak egy csoportot. Talán ezzel még nincs is baj, csak ez ma visszafordíthatatlanul eldeformálódott. Már nem képességek alapján emelkedik ki valaki, hanem valahova születés, kapcsolatok, szerencse útján. Már inkább az utóbbiakra gyúrunk, hiszen abban látunk esélyt. Arról pedig, hogy hogyan mérgeznek minket, hogyan manipulálnak, számtalan könyv/ film született. Némelyik persze túlzás, de valahol ott rejtőzik az igazság, csak durva lenne elhinni, inkább elengedjük. A pszichiátria és a gyógyszeripar elég régóta arra gyúrnak, hogy az emberek csukva tartsák a szemüket. Kinyílik egy szem: antidepresszánsok, kedélyjavítók, kényszerzubbony, ördögűzés, fehér köpeny, fehér falak, fehér. Nincs is nyomasztóbb szín, mint a FEHÉR.
Szabaddá akarok válni, elengedni azokat a dolgokat, amik miatt szégyent, bűntudatot, megvetést érzek. Ki kell találnom,hol kezdjem. Vagyis már elkezdtem, de hol folytassam?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése