Ez egy elég negítv iromány, de ez is én voltam/vagyok:
"Holnaptól össze kell szednem magam. Túlzottan megviseltek az elmúlt napok bonyodalmai, apró drámái, nehézségei. Már-már olyannyira a lelkemre vettem mindent, hogy fizikailag is kikészültem, úgy éreztem magam, mint akit félholtra vertek. Ha egy ilyen folyamat elkezdődik, nehéz megfelelő lépseket tenni, vagy olyan döntéseket hozni amik segítenek kilábalni. Inkább mégmélyebbre ásom magam a gödören, és a biztonség kedvéért még magamra tekerek egy pókhálót, és becsukom a szemeimet. Olyan gyorsan megtörténik az, hogy átváltson az agyam, és csupa negatív dolog lebegjen előttem, és ezeket még el is higgyem, pedig a fele tuti hogy csak illúzió, annak kell lennie. Nem akarok tovább dühös lenni a sorsra, hiszen mindennek van oka, mindennek úgy kell történnie, ahogy törénik. Talán ez az a gondolat, amit nemrég elültettem magamban, és a legtöbbet adja.
Félek. A betegségektől, a haláltól, az emberi faj törékenységétől. Attól, hogy mások kezében lehet az életem, és ők kiszímthatatlan, hogy mit tesznek velem.
Arra vágyok, hogy tartalmasnak érezzem az életem, de nem teszek semmit ennek érdekében. Olyan nehéz kimászni a kuckómból, és kitárni a lelkemet a világ felé. Talán azért, mert nem csak jó dolgok jöhetnek be a kiskapun, hanem gonosz, ártalmas, romlott dolgok is. Ki tudja, lehet, hogy mások is ettől félnek. Félünk észrevenni a jót, és folyamatosan védekezünk a rossz ellen. De mi van, ha ez a kettő együtt jár? Nem, nem, és nem lehet folytonos védekező állásban élni. Milyen régóta rájöttem erre, és mégis ezt csinálom. Vagyis próbálkozom, de ha ér valami csalódás, visszavonulót fújok, és elképzelem magamat 40 évesen egy kis tó partján, amint ülök a kötött pulóveremben, teát kortyolgatok, és üres, rideg vagyok, de legfőképpen magányos. A legijesztőbb szó számomra a magány,de mégis néha olyan biztonságot nyújt elzárni magamat mások elől, lehúzni azt a falat, és megjátszani, hogy jó ez így.
De az a szó, fogalom, de leginkább érzés, amit reménynek hívnak okozza a legnagyobb fájdalmakat. Rengetegszer megfogadtam már, hogy nem lépek többet kapcsolatba vele, elfordítom a fejem, ha felvillan a szemem előtt. De nem megy, mert ez olyan automatikus, mintha a szél elfújna egy kicsi magvat, amit betemetne a föld és te nem tudnád holvan, már csak azt éreznéd, hogy egy csodálatos virág nőtt a lelkedben a semmiből. És a magot valaki elhinti úgyis, hiába könyörögsz neki, hogy ne tegye. Szép és halálos."
"Hát mit is írhatnék. Az könnyebb, hogy miért is írok. Mert fáj. Felvettem a zombi álarcot, mert úgyérzem magam mint akit szétmarcangolt egy vadállat. vagy mint az álmomban mikor azok a férfiak szétkaparták a combajaimat és mezítláb kellett járnom az éles kavicsokon. facsar beülről a bánat, és még mindig nemtudom a miértet, nem kapok választ. ha megkapnám elkezdhetnék gyógyulni, de így csak süllyedek. az újbóli reménykedés, majd kudarc körforgása.
Magamban kitaláltam egy új folyamatot amit úgy neveztem el: domino-effektus. Inog- inog az az utolsó kis domino, majd egy kis feszültségkeltés után, megáll, majd újra meginog, és a végén eldől, és vele együtt az összes. Amikor valami rossz történik, mindig látom azt a kis bizonytalan darabot, ami bármelyik percben feldőlhet, magával sodorva a többit. Igazából meg lehet állítani, ha odateszed a kezed. ha észreveszed, és az önsajnálaton felülkerekedve azt mondod: álljj, én irányítok! De most csak kérdezek. Azt hogy, miért nyitottam ki? Miért kínáltam fel? Majd rájövök, de az még idő. Kár, hogy most az ami nincs.
és folyton az jut eszembe az önismereti órákon: fecseg a felszín, hallgat a mély.
de ezt ők nem tudják."
Kemény István
SZOMORÚAN
Ki kéne bolondulni innen,
Mint az öngyilkos, ha visszafele él,
Leszedni az i-ről a pontot,
De visszarakni, ha a helye fehér.
A legjobb, ha úgy marad minden,
Ahogy találtam, nem is volt rossz az úgy,
Megvetni a megbomlott ágyat,
Földön aludni, és meggyógyul a múlt.
Ajándék volt. Hallom, hogy koppan,
Mielőtt leesne, jóval hamarább,
Angyal száll át, helyreáll a rend,
Kibomlik a papír, kiesik a tárgy.
És akkor megkezdeni szépen,
Mint az öngyilkos, ha visszafele él,
Elfelejteni az egészet
Kis cetliket írni: tej, kenyér
tej, kenyér
tej, kenyér
Vonaton írt versem a szerelemről
Szeretlek, mert nem szeretlek
mindenek felett, részegség alatt
Szeretlek, mert nem lehet,
mert lelkem mélyén rejlő
kis titok vagy.
Apró kis akna vagy,
a föld alá bújva nevetsz,
s Szeretsz,
de ha arra járok,
szétszeded testemet.
Én meg a lelkiismeret vagyok,
ki-be-előbukkanok,
s bár Szeretlek,
a végén kegyetlenül
felemésztelek.
Nincs hát miért aggódni,
mondjuk, hogy így megy ez,
Szeretsz? én Szeretlek…
döntsünk hát kedvesem:
ki öl kit előbb meg?
Semmi sem érték,
szeretni semmiség,
maradni nem,
csak keresgélni lehet.
Ez egy vicces fellángolás volt az USA-ban:
A keszulodes hangjai:
mikor odabujnek mar hajnal van.
felzizzen egy hang az ejszaka csendjebol
nem is zizzen, felvisit,
indulnia kell, ez mar csak igy van.
ugyerzem itthagy, kegyetlen,
de nem, meg idekuszik egy percre,
(megint remenykedek nem megy el...)
zacskok zizegese, ov csattanasa
ebreszt fel az edes idillbol
labak dobogasa, ajto nyikorgasa,
ez mar a veg...
nem is veg ez, csak nekem szar,
ki takaro ala bujva varja,
mit mond majd, elkoszon, mi lesz?
vagy csak szo nelkul eltavozik?
nem jovok vissza, ezt mondtam neki,
talan jobb lesz csendben...
majd hatam mogul elobukkan,
es edes csokot ad hirtelen.
ez itt a veg, konnyeim csorognak,
ugy ahogy mar reg nem folyt el szemem,
vagy csak szememen a festek,
amit tegnap tettem fel,
hogy szebbnek tunjek fel elotte.
hata mogott mar az ajto,
sotet a szoba, de kintrol meg neszek...
o vagy csak a haz odon reszei,
jatszak ezt a jatekot velem...
fulelek, majd zokogok, kene egy zsepi.
kozben csattan az auto ajtaja is,
az ablakbol fenyszorokat latok
ez mar a veg erzem,
hat mar o is elhagyott.
ez pedig eléggé humoros lett:
"Najó most szenvedek. gyerekes is amit leművelek a fejemben. Olyan régi anett, akinek sosem jó az ami van. akarom még látni egyszer a jakobot. :( nyafffnyafff. nem akarok tőle semmit, csak beszélni vele, meg látni. viszont nem akarom izi nyávogását hallgatni, hogy én mekkora szemét vagyok h az utolsó estémet nem vele töltöm. nemtudom miért nem elég az utolsó előtti. á nemtudom. hagyom a szarba. a rézfánfütyülősrézangyalát. mellesleg már csak 2 éjszaka ebben a szobában. fura lesz elmenni, és megölni a d betűs srácot otthon. elképzeltem az egészet, piszkosul kicsinálom. persze csak a gondolataimban, mert még nincs pisztolyom, de majd veszek a józsefvárosin, meg gengszteres nyakláncot is. jah és bugyikat meg zoknikat. jut eszembe edzenem kell a súlyzóimmal, hogy majd a holttestet el tudjam takaríatni. de sztem csak bebaszom a dunába, egy kicseszett nagy súllyal a lábán. jah és azonosíthatatlanra vágdosom:D hát igen, az élet unalmas lenne ilyen dolgok nélkül. nem? vajon hány rendőr fog betámadni emiatt a bejegyzés miatt? áááá csaknem veszik komolyan. mellesleg lógtam a linzi villamoson és nem fizettem be a számlát utána. jajj de kikezdek még az osztrák állammal is. huhaaa. lehet aludni kéne, vagy tovább fantáziálni arról az idilli pillanatról, amikor a nyelvével nyomkodja majd a telefon billentyűit. hehehehhehehe"
Kérdéses
A tó partán emberek
nézik, hogy s mint lehet,
hogy a végtelennek hossza van
a bejárt út bejárhatatlan
az örökké nem tart végig
és a fák sem érnek égig...
A hasztalannak súlya nagy
még akkor is ha senki vagy
A remény hal meg utoljára,
majd te is mehetsz ő utána,
a kincseidet rejtsed el
és ne tegyél több kérdést fel.
pozitívan
Magasban vagyok egy jó ideje,
süt a nap, és bár a szél süvít,
nem fázon, nem remegek.
Szemem lehunyom és hagyom,
hogy a meleg testemben szétáradjon,
behatol bőröm, húsom, csontjaim közé,
majd a lelkembe kúszik az álnok,
és így már nem menekülhet sehova,
amikor én sötétségre váltok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése