Ma írtam egy levelet de nem lett az. Nem az van benne, amit akartam.
Nem is tudom kinek, nem is tudom miért, de úgy érzem meg
kell írnom ezt a levelet. Talán olyasvalakinek, akivel rég találkoztam, de
valaha jól ismert.
Tehát eltelt néhány év, hónap, rengeteg nap és perc. Úgy
érzem az elmúlt néhány év (4) nagyon fontos időszak volt számomra a maga kis
csalódásaival, fájdalmaival, örömeivel, élményeivel.
Áh de nem erről akarok írni. Arról akarok, hogy becsapnak
minket. Margaret Mitchell, Emily Bronte, és a többi romantikus regényíró nő.
Akik csak azt mutatják meg a regényeinkben, hogy milyen az igazi és mindent
felülmúló szerelem, és az ennek lehetetlensége miatt bekövetkező fájdalom. Amikor
a szerelmesek a rengeteg év és megpróbáltatás után végre együtt lehetnek,
hirtelen vége lesz a történetnek. Arról nem írnak, hogy mondjuk egy év
együttlét után kiderül a férfiról, hogy egy agresszív állat, a nőről pedig,
hogy neurotikus.
Vagy arról, hogy a férfi nem képes tovább
odafigyelni a nőre, a nő pedig ennek következtében megcsalja, és mégcsak
bűntudatot sem érez.
A legviccesebb az, hogy rám hatással voltak. Mármint sokszor
ezért vagyok dühös, mert ezt a lehetetlent nem ismerő szerelmet akarom. Azt,
hogy a szerelmem ne tudjon betelni velem, hogy csak szimplán legyen olyan szenvedélyes,
mint e könyvek férfifőszereplői. Ez meg a másik fele. Ma már nem léteznek ilyen
férfiak, ma már minden kurva kicsinyes. Most megint dühös lettem, mert
kétségbeejtően középszerűnek érzem a XXI. Századot. Mire megy az ember ezzel a
sok szabadsággal és ingerrel? Mit segít nekünk a technika rohamos fejlődése,
abban hogy megtaláljuk a boldogságot? Ez nekem olyan, h odanyomnak a kezembe
egy okos-telefont h „nesze még csak ne is gondolkodj ilyenen”.
Áh ilyenkor amikor akarok írni, nem jön az ihlet. Máskor meg
írnék, csak nem akarok. Ki érti ezt?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése