Egy pillanatra úgy nézett ki, h működik a net a vonaton, de
persze mégsem. Lehet h jobb is így, mert olvasok meg írok, de a netezéssel
ugyebár gyorsabban szalad az idő. Tegnap nem volt kedvem írni, inkább Nóráztam
még egy utolsót. +össze kellett pakolnom, ami nem volt kis munka.
Most kicsit üres vagyok, vagyis várakozással teli, már
átestem a válságos időszakon. Mármint a „mi lesz velem otthon” konfliktuson…
Mondjuk még mindig nem tudom, de sokkal reménytelibben állok neki a dolgoknak.
Ma a vonatállomásom állva elegem lett az osztrákokból. Nem
akarok több szőkét látni, főleg tejfölszőke nyávogó kisgyerekeket, és
„hektisch” anyákat. Már elég volt a művigyorgásból is, a folytonos
kedvességből.
Ez az utolsó bejegyzésem ebbe a blogba, fogalmam sincs mi
mindent kéne ide összeszednem.
Örülök, hogy végigcsináltam, írtam, és fotóztam. Ez egy
óriási támasz volt nekem, és biztosan érdekes lesz visszaolvasni. De tudom h
most abba kell hagynom, most másra kell koncentrálnom. De persze a fotózás
remélem továbbra is a szenvedélyem marad, és írni is fogok, csak máshova.
Nórával kezdünk egy közös blogot, meg szerintem veszek egy kis füzetet.
Nem akarok általánosságokról hadoválni, h mi minden
elintéznivalóm és tervem van.
Most itt lezárom ezt az egészet, szeptember első napja van,
esik az eső, minden szürke és hideg, de remélem a határon túl már a napsütés
vár. És a szerelmem.
Ez pedig az egyik szemem sír a másik nevet:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése