Imádom a mai délutánt. Ha látnátok, valószínűleg nem gondolnátok, hogy mennyire jól érzem magam, de belül simogatja a nyugalom és a csend a sejtjeimet, mélyen átjár. Végre egy délután egyedül, anélkül, hogy idegen és rendkívül harsány beszéd és vihogás szűrödne át az ajtó alatti résen, a falakon, mindenhonnan. Nem értem mit mondanak, de érzem a jelentéktelenségét, megőrjít, néha gyűlölettel tölt el. Nem akarok az otthonomban gyűlöletet érezni, ennek a béke szigetének kéne lennie, de már tudom, ez sem az. Sokkal inkább érzem magam otthon a természetben, az erdőben, a pusztán, mint eddig bárhol, ahol laktam. Najó, nem akarok túlozni, gyerekkoromban volt otthonom, szép volt, aránylag boldog. Nem panaszkodhatom.
Eddig tartott, megérkeztek. Veszek egy óriási fülhallgatót, amin semmi zaj nem szűrődik át. Néha azon kapom, hogy menekülök előlük, keresem a kerülőutakat. Mi a szaron lehet egész áldott nap vihogni?
Megnéztem ezt a filmet, amiben a csaj elindul a sivatagba... Annyira megértem, vele voltam végig, annyira felnézek rá. Amúgy a film is zseniális, nincs benne semmilyen túlzás, semmi felesleges dráma, csak a történet és gyönyörű tájak. És ezért lepipálja az út vadonba-t.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése