Kilépve a már majdnem téli, esti fénybe ürességet éreztem. Megcsapott hirtelen, kiszámíthatatlanul. A magány illata és a magány színe: szürkésrózsaszínesfehér. Mint télen az ég, a hófehők, az aszfalton megcsillanó nedvesség. Olyan emberek arca, akikre az utcán nem ismernél rá a facebook képeik alapján. Hófehér ARC, világító szemek, sima bőr, távolbameredő tekintet. Zombik. Mégis, hogy jöhettek a köztudatba a zombik? (Kétség ne essék, nem fogok utánaolvasni.) Másokat felzabáló kontrollt vesztett, gusztustalan lények.. Túlzások sorozata.
Te érezted már, hogy elszívják az energiádat? Rádtelepednek, távozásuk után pedig gyengének és védtelennek érzed magad... Mintha kétpofára zabálnák meg a lelkedet, a szívedet, vagy beletekernék egy cigipapírba és elszívnák. Van amikor bulimiás fázisok tömkelegét kell elviselned, aztán visszahánynak neked mindent, mert rájönnek, hogy mégsem kell. A legszomorúbb része a történetnek; ha betalál egy zombi, te is részben azzá válsz, akárcsak a filmekben. Lehet, hogy nem is tűnik fel, de egyszercsak meglátod magad a tükörben, vagy valaki más üveges tekintetében, amint egy kis artéria kukucskál ki vérrel szegélyezett ajkad sarkán. Ráébredsz, hogy valakinek fájdalmat okoztál, de annyira csábító volt és édes. Elmosolyodsz, majd kiöblíted a szád mentolos szájvízzel.
